Én meg ének 2. – lemezbemutató koncert

Még múlt hétfőn leptem meg Ágit névnapja alkalmából – Bérczesi Én meg az ének 2. lemezbemutató koncertjét hallgattuk meg este az Erkel Színházban. Lábas Viki és Palya Bea be-besegítettek vokál oldalon.

Külön imádtuk, ahogy Robi konferált: folyamatosan izgult, de épp ez adta a báját a dolognak. Zeneileg, szövegileg a megszokott, magas minőséget hozta (bár jelen helyzetben a feldolgozások miatt ez nem csak Robi érdeme). Remekül szórakoztunk, Ágit pedig Isten éltesse itt is. :)

Adrian Mole újabb kínszenvedései a felnőttkor küszöbén

Nem csak Adrian Mole, hanem mi magunk is szenvedünk a felnőttkor közepén, miközben nézzük ezt a darabot. Külön kellemetlen, hogy a jegyet ajándékba adtam Vikinek a 25. születésnapjára, hogy majd milyen jól mulatunk egy vasárnap kora délutáni előadáson közvetlen ebéd után, esetleg vacsora előtt.

A Pál utcai fiúk (színház)

A Vígszínház bérletünk utolsó darabja volt Molnár Ferenc klasszikusának (A Pál utcai fiúk) feldolgozása. Az előző két előadás hihetetlen csalódás (1, 2) volt, de Marton László rendezése, s a Dés László-Geszti Péter páros zenéi rendkívül feljavították az eddigi fanyar szájízt. Igen, sokkal befogadhatóbb a minden magyar által ismert történet, de nem csak erről van szó: a cselekményt sikerült egy csodás burokba tenni, egy faragott fatálcán, egyszerűen, de mégis nemesi módon tálalni. A regényből korábban azért nem készülhetett prózai feldolgozásokon kívül zenei alapokon nyugvó darab, mert a jogutódok ezt nem támogatták, egészen mostanáig.

Dés András (Dés László fia) remek intrókat és átvezetőket tervezett, sok esetben a színészek maguk adják a zenei játék elejét, ritmikai alapját, s ez fordul át nagyobb erejű háttérmuzsikává. Mindez együtt, a grund, az érzelmes dalok, az egyszerűség olyan szépen forrnak egybe, hogy a végén többszöri vastaps után sem akarod elengedni a színpadon lévőket. Nagyon szép munka (még Geréb jellemfejlődésének teljes elfelejtését is hajlandó vagyok megbocsájtani)!

Molnár Ferenc regénye nyomán

A színpadi változat kialakításában részt vett: Marton László és Radnóti Zsuzsa, Török Sándor átdolgozásának néhány elemét felhasználva.

Rendező: MARTON LÁSZLÓ

A magyar irodalom egyik legszívbemarkolóbb alkotása, felnőtteket, fiatalokat egyaránt megszólít. Közös gondolkodásunk és közbeszédünk része lett a grund, amely a miénk, ahogy Dés-Geszti csupa érzelem, csupa dallam betétdalában éneklik a szereplők. Mindnyájan emlékezünk az einstandolásra, amikor a vörösinges Pásztorok elrabolják Nemecsek kedvenc üveggolyóit, emlékezünk a gittegyletre, a füvészkertre, a csatára a grundon, és Nemecsekre, aki feláldozta magát a grundért és a társaiért.

Költészettel és emlékekkel teli hívószavak ezek, amelyeket minden generáció újra-és újra felfedez magának. A regény most Grecsó Krisztián író átiratában kerül színpadra. Reményeink szerint a Dés -Geszti szerzőpáros A dzsungel könyve több évtizedes sikerszériája után megismételheti ezt a bravúrt a Vígszínházban is, Marton László vezetésével és rendezésében.

Bűn és bűnhődés

A bérletünk második, már irodalmi gyökerei révén is várhatóan nehéz előadását (Bűn és bűnhődés) a rendezés, a színpad, s úgy egyáltalán a vizuális elemek sem tették sokkal befogadhatóbbá. Már aludtam rá párat, de még mindig emésztem, s ilyenkor nem tudom eldönteni, hogy én vagyok kevés, vagy a darab. De valami biztosan nem kerek.

Harry Potter és az elátkozott gyermek

A Harry Potter és az elátkozott gyermek, avagy ahogy sokan hívják, a nyolcadik rész, korábbi főhőseink gyermekeit helyezi középpontba. Az ő vívódásaikon keresztül bontakozik ki az egészen rendben lévő történet, de e mellett természetesen a szülőkkel kapcsolatban is megtudunk új dolgokat, s a sokszor előforduló utalások miatt igazán nosztalgikus hangulatba kerülhetünk.

A színpadra tervezett szövegkönyv minden betűjét faltam, néhány óra alatt olvastam el vasárnap délután. Annak ellenére, hogy a scriptet nem J. K. Rowling írta (John Tiffany és Jack Thorne szerzi, elvileg Rowling csak leokézta), remekül sikerült újraépíteni a gonosz oldalt. Szövegkönyv lévén a leírások minimálisak (szinte kizárólag a helyszín ismertetésére korlátozódnak), a hirtelen fordulatok egysíkúak és nem többszörösen összetettek, mint az eredeti kötetekben.

Nem jön ki a korábban több ezer oldalon felépített karakterek sokszínűsége, a könyv kizárólag azért élvezhető, mert a történet alapvetően izgalmas, a cselekmény pörgős, illetve mert Rowling korábban felépített világa még most is emberek tízmillióira hat úgy, ahogy kevés más dolog az irodalomban. Rajongóként utólag sem bánom, hogy elolvastam, de ennél egy Rowling-regény sokkal többre lett volna képes. Óriási kettősség ez: az utolsó szóig élveztem ezt is, de most, hogy vége, egy nagy hiányérzet van bennem.