[…] 1969-ben, amikor megnyertem az ötödik egyéni vb-t is, épp az öttusasport gúlájának tetején ücsörögtem. Eltelt egy hónap, eltelt kettő, és a maradéktalan boldogság nem volt sehol. Azt gondoltam, nem jött meg a „fizetésem”, hol marad a jutalmam? Hol keressem azt tovább? Hát az egyéni olimpiai bajnoki cím majd megadja! Három újabb év munka következett, de már kicsit megkopott szorgalommal. Eljött az olimpia, megindult a verseny, egyszerűen minden sikerült, és a vívás felénél azt éreztem, hogy ha még két órán keresztül így megy, meg fogom nyerni a versenyt.

És karnyújtásnyira a győzelemtől egyszer csak megvillant az aranyérem: beleragadtam az akarás gödrébe, és nem tudtam kimászni belőle. Mivel csak arra figyeltem, hogy meg ne szúrjanak, kezdett egyre rosszabbul menni. Szünetben kiültem egy füves teraszra, és rájöttem, hogy nem tudom megnyerni az olimpiát.

Bizony, csalódtam magamban, azt hittem, hogy ügyesebb, rutinosabb vagyok, hogy nagyon jól vívok, hiszen a mexikói előolimpián párbajtőrvívásban harmadik lettem, 1963-ban itthon országos bajnok voltam. De ott, a füvön beláttam, ha valaki szeret, nem a vívótudásomat és az eredményeimet kell szeretnie, hanem engem, Bandit. Az aranyérem pedig nem járandóságom, 59 ellenfelem van itt az olimpián. Miért nekem kéne nyerni?

Mit tett ezután?
Nagy fordulópont az, amikor az ember belátja, hogy „ha nem, hát nem”. Beláttam. A belátás mindig magával hozza a vágyott célról való lemondást. A 49. zsoltárban áll, hogy „Az ember, ha nincs benne belátás, akármilyen gazdag, olyan, mint az állat, amelyre pusztulás vár.” Én felismertem és elfogadtam, hogy nem fogok egyéniben olimpiát nyerni. Arra gondoltam, ha szólítanak a pástra, odamegyek, mert ha behunyom is a szemem és összevissza böködök arrafelé, ahol az ellenfelet sejtem, ilyen rosszul még akkor is tudok vívni. És ebben a pillanatban, nem később vagy korábban, öntött el ez az érthetetlen derű, a lélek násza.

Vágyódni, lemondani, nyerni. Ezt éltem át a müncheni olimpián. Végül győztem. […]

A teljes interjú itt olvasható.