Interjú a közel nyolcvan éves Balczó Andrással

[…] 1969-ben, amikor megnyertem az ötödik egyéni vb-t is, épp az öttusasport gúlájának tetején ücsörögtem. Eltelt egy hónap, eltelt kettő, és a maradéktalan boldogság nem volt sehol. Azt gondoltam, nem jött meg a „fizetésem”, hol marad a jutalmam? Hol keressem azt tovább? Hát az egyéni olimpiai bajnoki cím majd megadja! Három újabb év munka következett, de már kicsit megkopott szorgalommal. Eljött az olimpia, megindult a verseny, egyszerűen minden sikerült, és a vívás felénél azt éreztem, hogy ha még két órán keresztül így megy, meg fogom nyerni a versenyt.

És karnyújtásnyira a győzelemtől egyszer csak megvillant az aranyérem: beleragadtam az akarás gödrébe, és nem tudtam kimászni belőle. Mivel csak arra figyeltem, hogy meg ne szúrjanak, kezdett egyre rosszabbul menni. Szünetben kiültem egy füves teraszra, és rájöttem, hogy nem tudom megnyerni az olimpiát.

Bizony, csalódtam magamban, azt hittem, hogy ügyesebb, rutinosabb vagyok, hogy nagyon jól vívok, hiszen a mexikói előolimpián párbajtőrvívásban harmadik lettem, 1963-ban itthon országos bajnok voltam. De ott, a füvön beláttam, ha valaki szeret, nem a vívótudásomat és az eredményeimet kell szeretnie, hanem engem, Bandit. Az aranyérem pedig nem járandóságom, 59 ellenfelem van itt az olimpián. Miért nekem kéne nyerni?

Mit tett ezután?
Nagy fordulópont az, amikor az ember belátja, hogy „ha nem, hát nem”. Beláttam. A belátás mindig magával hozza a vágyott célról való lemondást. A 49. zsoltárban áll, hogy „Az ember, ha nincs benne belátás, akármilyen gazdag, olyan, mint az állat, amelyre pusztulás vár.” Én felismertem és elfogadtam, hogy nem fogok egyéniben olimpiát nyerni. Arra gondoltam, ha szólítanak a pástra, odamegyek, mert ha behunyom is a szemem és összevissza böködök arrafelé, ahol az ellenfelet sejtem, ilyen rosszul még akkor is tudok vívni. És ebben a pillanatban, nem később vagy korábban, öntött el ez az érthetetlen derű, a lélek násza.

Vágyódni, lemondani, nyerni. Ezt éltem át a müncheni olimpián. Végül győztem. […]

A teljes interjú itt olvasható.

Nyitott Akadémia

Tegnap egy hét Barcelona után (részletes beszámoló később) este elmentünk páran (Viki, Anya, Imi, ill. egy ismerős) a Balassi Bálint Intézetbe, ahol a Nyitott Akadémia keretein belül dr. Almási Kitti és Pál Feri beszélt a megbántásról, fájdalmakról. Az este címe Elengedés, a múltbeli sérelmek feldolgozása volt.

dr. Almási Kitti

Mindkettejüket most láttam először személyesen, az első és legerősebb benyomásom az volt, hogy mennyire jó, ha valaki ilyen nehéz témákról is ennyire folyamatosan, összeszedetten, tudatosan képes beszélni. Dr. Almási Kitti pszichológus, s inkább innen, szakmai oldalról próbálta megközelíteni a kérdést, természetesen a példákat is a saját praxisából, csoportgyakorlatairól, szemináriumaiból hozta. Ezzel szemben Pál Feri katolikus papként, mentálhigiénés szakemberként más irányból érkezett, de az ő előadása sem volt kevésbé hasznos, inkább úgy fogalmaznék, ő a lehető legemberibb nyelven és mintákkal akarta szemléltetni mondanivalóját. Több alkalommal találkozhattunk Olofsson Placid atya nevével, ilyenkor mindig jóleső melegség futott át rajtam volt pannonhalmi diákként.

Pál FeriÖsszességében remek este volt, sok újat tanulhattam, vagy mondjuk úgy: tudatosíthattam.

Egy ide, egy oda

Két dolog, az egyik röviden annyi, hogy ha esetleg elfelejtettél az agglomerációs gyűrűben jegyet vásárolni a méltán népszerű vasútra, akkor nézz magad elé meredten, s sugalld azt a fölötted kérdőn néző kalaúz úrnak, hogy te bizony már megmutattad korábban a közlekedési eszköz igénybevételére felhatalmazó jogosítványt. Ezután elbizonytalanodva elsomfordál. (A magam részéről folyamatos, érvényes bérlettel rendelkezem, tehát fentieket mindig csak a hecc és kísérletező kedvemet kielégítendő végzem.)

A másik, ennél sokkal izgalmasabb dolog Cseh László és az olimpiai férfi 400m-es vegyes úszás. Sportolónk 9. idővel, a selejtezőjében Michael Phelps mögött másodikként végezve esett ki a küzdelemből. Szegény embert rögtön letámadták az úgynevezett bródkaszterek, hogy mégis ez mi. Erre vártunk 4 éve, hogy szállítsd a kötelezőt, Laci! Mi van veled, semmi? Az újságírók figyelmébe, hogy ő négy éve nemcsak vár, de dolgozik ezért, valószínűleg pontosan tudja, hogy mekkora hiba így kiesni, szerencsétlen egyébként sem győzte elég sűrűn megjegyezni, hogy elszúrta. El – lett – baszva. De ilyen a sport — ekkora malőrt biztosan nem fog elkövetni még egyszer. Most azonban a következő számokra kell figyelnie, s őszintén remélem, hogy van kinn olyan pszichológus a magyar csapattal, aki képes rendberakni Laci fókuszát ekkora baki, kudarc után is.

Pszichológia

Van egy ilyen tárgyam, s ma túl is estem az első beavató szertartáson, amit 4-5 csinos, fiatal hölgy tartott. Kinéztek úgy másodévesnek, noha – gondolom – doktoranduszok voltak. Eddig nem jártam órára, de ilyen kényeztetés mellett legközelebb meggondolom, hogy kivárom-e azt a röpke 60 percet, ami szghálók után hátravan. Igaz, Kristóf azt állította, hogy nem ők tartják az előadást, biztos hazudott. Na, majd meglátom én még ezt. Azért jó dolog lányokkal ülni előadáson és kuncogni óra közben. Ez az, ami már gimiben is kimaradt, mert teljesen más órán, mint akárhol máshol. Ahogy Orosz László is megmondta.

Két lehetőség van, vagy szakot váltok (nem), vagy felhívást intézek minden magyar lányhoz, hogy a BME mérnök informatikusi jó szak, és tessék odajönni!

(Mondjuk az is biztos, hogy ha én lány lennék, messziről elkerülném ezt a helyet. Nem azért, mert rossz, hanem mert egész egyszerűen fura, amikor egy lány programozik. Kicsit félelmetes.)