Ultra

Hullámvasút, amihez nem kell komoly vas- vagy acélszerkezet, elég két láb és egy szív. Úgy humoros, hogy közben drámai, nagyon könnyen beszippant, egy pillanat alatt ott futunk mi is Korinthosznál. Kétség kívül embert próbáló feladat a Spartathlon: az átlagember emberfelettinek mondaná, a film rendezője és egyik főszereplője, Simonyi Balázs, ember alattinak. Ez az Ultra, életem egyik legjobb filmes élménye, amit – bevallom – néhányszor meg is könnyeztem.

Utazunk

Fizikát és hittant oktatott. Azóta a vonatút alatt mindig eszembejutnak meséi a csodálatos magyar tájakról, amiket az akkoriban talán még kevésbé karcos és koszos üvegen keresztül szemlélt. Sosem olvasott utazásai közben, neki csak egy dologra volt szüksége: egy zöld műbőrös férőhelyre az ablak mellett.

Mezőkövesdre tartunk, s noha két nagyon szimpatikus idős ember telepedett az imént említett helyekre, azért látok. Nyárfák suhannak, most azonban lassítottunk, talán megálló? Nem, ebben a kis faluban nincs olyan. Mi az a megálló? Ahol az emberek fellszállnak meg le. Ez a hölgy most leszáll. Meg én is. Én nem, én csak legközelebb. Kaukázus szól.

Az idős bácsi jó 40 éve építkezett, s már dédunokája is van, hármasikrek, lányok. Gödöllőnél járunk, a szomszéd fülkében egy kislány felsikoltott a megálló vonat ürügyén: “Kifogyott a benzin“. Szívesen fényképeznék is, de Murphy közbeszólt: lemerült az aksi, pót meg még mindig nincs. A 80 éves bácsi leszállt, Hatvannál vagyunk. A holnapi családi összejövetelre készül, ki kell fogni a halakat a helyi tóból, elkészíteni, stb. Irigylem, én is ilyen fitt szeretnék lenni ennyi idősen.

Beborult, remélem nem fog esni, mert estére pizzázás van tervezve a haverokkal.

Kb. még egy óra és megérkezünk. Rájöttem, hogy ez a beszámoló úgy lenne igazán érdekes, ha fotóznék is, úgyhogy mostantól önző módon csak magamat kényeztetem a gazdag termőföld szépségével. Sziasztok.