Megújult a bencés csónakház Pinnyéden

Gergő küldte a cikket, ami szerint Tamás atya emléktáblát kapott a felújított pinnyédi csónakházban. Jó érzés ismét olvasni róla, komoly, hiteles ember volt, örülök, hogy őt szánták a bencések erre a megtisztelő helyre. Már 2007-ben is emlékeztem rá, akkor még köztünk élt.

Idemásolom Sárai-Szabó Kelemen, győri Szent Mór Bencés Perjelség konventuális perjelének beszédét Horváth Dori Tamás temetésén (2016. december 23.), mert annyira pontos és szép, legalábbis azok számára, akik ismerték:

“Mennyei Atyánk, megrendülten imádkozunk most Tamás atyáért, akit küzdelmes hónapok után irgalmasan szólítottál Magadhoz. Tamás atya 1948. December 12-én Süttörben született, akik közelebbről ismertük, sokat hallottunk fiatal éveiről, a száznál több hazatért apácáról, akik a templom egyik padsorát megtöltötték, édesapja küzdelmes életéről, az Eszterházy-uradalom régi történeteiről. Bár magasra jutott, de sosem felejtette el, hogy honnan indult, tartotta a családi kapcsolatot, öccsétől Miklóstól mindig érdeklődött ki hogy van, hogyan alakul az élete. Nem kis áldozat volt családja részéről, hogy a győri bencés gimnáziumba került és ő igyekezett is helyt állni és látva tanárai életét, ő is felfedezte magában Isten hívó szavát, amely a bencés szerzetespap és tanár életre hívta meg. Unokatestvérével, Barnabás atyával együtt jelentkeztek a rendbe és a katonai szolgálat után 1969-ben kezdte meg a noviciátust Pannonhalmán. A jó erőben lévő noviciusok együtt emelték Ulrik perjel úr felügyelete alatt az akós boros hordókat. Teherbírása már előre jelezte, hogy sok mindenkit fog hordozni életében is. 1977-ben már gyakorlótanár Győrben, 1978-ban szerezte meg az orosz-latin szakos középiskolai tanár végzettséget. Prefektus, osztályfőnök, nyelvtanár, aki mindig jelen volt, mindenhol. Ha véletlen nem találtuk, akkor az volt köztünk a mondás, hogy csak kezdjünk rendetlenkedni, akkor rögtön megjelenik. Aztán amikor megjelent, csak állt és némán nézett: tudtuk, hogy mit kell tenni egy jellemes bencés diáknak. Pincétől a padlásig minden zugban ott volt, jelen akart lenni a diákok életében, mert vallotta, hogy csak úgy lehet nevelni, ha ott vagyunk, ha jelen vagyunk. 1991-ben került Pannonhalmára. 1996-ben igazgató lett. Csak egy évig tudott pusztán igazgató lenni, visszavette leadott osztályát. Szigorú, következetes tanár volt: számtalanszor megmondott nekünk dolgokat, amiket számtalanszor elfelejtettünk, de nem unt bele, hogy újra kezdjen, hogy neveljen bennünket. Látta, hogy civil prefektusok nélkül nem fog működni az iskola, gondosan válogatta a prefektusokat és aztán gondoskodott róluk, házakat vett, újítattott fel, hogy méltó módon gondoskodjon munkatársainkról. 2006-ban került Győrbe újra, igazgatónak és házfőnöknek. Bátor lépésekkel újította meg a iskolát, bár sok kritikát kapott érte, de erős lélekkel viselte, távolba tudott nézni. A prefektusi és osztályfőnöki munka mindennapjainak része volt, ott élt igazán. Közben a bencés közösség élete is megváltozott, a rendházból perjelség lettünk. Perjelként a munkás életre adott példát, ott volt a kollégiumban, az iskolában, átvette Otmár atya után a pinnyédi kert gondozását és sokat járt oda az utolsó években, hogy gyönyörködjön a természetben, nézze a rózsákat, amikben talán magára ismert: a virág mellett tövisek vannak, érteni kell a rózsát, ha foglalkozol vele. Az iskola, a kollégium az élet – mondogatta – nem szabad feladnunk. Benső életét kevesen ismerték, szemérmes volt, titokban jótékonykodott, sok tanítványának már csak a ballagás után lett világos, hogy mennyi szeretet és jóság volt benne. Humora, váratlan megjegyzései sokszor fájdalmasan értek célba, sokszor “szótár” kellett hozzá, éppen ez a stílus, ami talán a legmeghatározóbb volt benne és amire emlékezni fogunk. Azért tudott mesterünk lenni, mert mindig tanítvány maradt. Kereste az értékes gondolatokat, bárhol járt, figyelte, hogy mi az, ami használható és továbbadható érték, követte a külföldi bencés iskolák és monostorok honlapjait és fordította, adta tovább nekünk. Az újmisémen ő volt a szónok és egy történettel kezdte: két szerzetes hall egy történetet egy ajtóról, ami a boldogsághoz vezet, elindulnak, hosszú utakat járnak be együtt, és már amikor erejük végéhez érnek megtalálják azt az ajtót, remegő szívvel nyitnak be és amikor körülnéznek, látják, hogy a saját cellájukban vannak, hazaértek. Istenünk, Tamás atya tartalmas, küzdelmes élete pár napja a cellájában végéhez ért, keresése, amivel a szépet, a tartalmasat, az értékeset kereste és kutatta most már Benned az igazán szépben, tartalmasban, értékesben teljesedett be. Köszönjük, hogy nekünk adtad, köszönjük, hogy megérlelted őt, köszönöm, hogy utolsó szavait hallhattam: minden rendben. Ezzel a reménnyel imádkozunk most Hozzád Istenünk, jutalmazd Tamás atyát örök világosságoddal és boldogságoddal! Ámen”

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *