Tréfál, Feynman úr?

feynmanurRichard Phillips Feynman egy fantasztikus figura, a huszadik századi tudományos élet szerintem legnagyobb alakja, nem csak a fejlődéshez, de a fejlesztéshez is nagy mértékben hozzátett. Játékossága, nyitottsága, szüntelen megismerésre törekvése és humorérzéke a fiatalság körében is ismertté és kedveltté tette. Wikipédia oldalán sok száraz adatot megtudhatunk róla, de ő bizonyára sosem linkelné ezt magáról. Mérhetetlen szerénységét a Nobel-díj megszerzése után is megőrizte, többször tartott álnéven előadást, hogy ténylegesen csak a téma iránt érdeklődő diákok jöjjenek el, ne a híresség, a kíváncsiság hajtsa őket. Minden váratlan dolgot kísérletként fogott fel, ez önéletrajzi ihletésű könyvében, a Tréfál, Feynman úr?-ban többször is tetten érhető. Élete végén betegségére is ekképp tekintett: hasüregi rák következtében egyik veséjét elvesztette, majd a vesedialízist nem vállalta, mert nem akart ágyban ragadni. Barátai szerint ezt is kísérletként fogta fel, fájdalomcsillapítókat kapott és készült a halálra.

Miközben olvastam a könyvet, több dolgot feljegyeztem, hogy majd részletes beszámoló helyett egy-egy részt kiragadva csináljak kedvet ahhoz, hogy minél többen elolvassátok. Tartalmas, izgalmas és mulatságos regény, ami egyszerre mutatja be egy zseniális elme különcségét és átlagos voltát is. Olyan utazás ez, amire nagyon ritkán nyílik lehetőség.

Újsütetű professzorként érdekes, olykor egyenesen szórakoztató időket éltem át a Cornellen. Néhány nappal a megérkezésem után benyitott a szobámba Gibbs professzor, és elmagyarázta, hogy az egyetem rendszerint nem vesz föl új diákokat ennyire megkésve, a szemeszter végen, de ha a pályázó nagyon, de nagyon jó képességű, akkor néha kivételt lehet tenni – majd átnyújtott nekem egy pályázatot, hogy nézzem át. Később visszajött megkérdezni: – Nos, mi a véleménye? – Szerintem első osztályú elme, érdemes fölvenni. Örülhetünk, hogy hozzánk akar jönni. – Na igen, de a fényképét is látta? – Ugyan mit számít a fényképe?! – tört ki belőlem. – A világon semmit; örülök, hogy így látja! Csak tudni akartam, hogyan jár az agya a mi új professzorunknak! – Gibbsnek láthatólag tetszett, hogy rögtön rárontottam, és nem álltam neki mérlegelni: „…azért mégiscsak ő a tanszékvezető, én meg új vagyok itt, nem mindegy, mit mondok neki”. Én nem tudok ilyen gyorsan gondolkodni, én rögtön reagálok – ahogy mondani szokás: ami a szívemen, az a számon.

feynman2

Ismerősei a női rejtelmeket tanítják neki:

Hát ez tényleg nem volt nehéz! Aznap éjjel, zárás után megint fölmentem Gloriáékhoz. Nagyokat nevettek, rettentő büszkék voltak rá, hogy ilyen könnyen ment minden. – Rendben, meg vagyok győzve: ti ketten tényleg tudjátok, mi a dörgés! És most, mi a következő lecke? – Figyelj! – kezdte a férj. – A lényeg a következő: a pasas úriemberként akart viselkedni. Óriási hiba! A lányokat nem szabad respektálni! Sőt: az a legelső szabály, hogy nem szabad meghívni egy lányt még egy pakli cigarettára sem, csak ha előbb rákérdezel: lefekszel velem? Ha igent mond, és már biztos lehetsz benne, hogy ágyba fog bújni veled, és nem ver át, akkor meghívhatod! – Őőő, már úgy érted … mármint… csak úgy rákérdezek ?! – Ide figyelj! Tudom, hogy ez az első lecke, és most még biztos nehezedre esik elhinni, hogy a lányokkal ilyen célratörőnek és szókimondónak kell lenni. Na jó, hívd meg a lányt előbb valamire, de ne valami drága italra! Hidd el, ezzel csak a saját dolgodat nehezíted…

És amikor legyőzi az abakuszt fejszámolással, s ezzel borzasztóan meglepi az abakusz gazdáját:

Hogyan sikerült legyőznöm az abakuszt? A szám ugyebár ez volt. 1729,03. Véletlenül tudtam fejből, hogy egy köbláb az annyi, mint 1728 köbhüvelyk, következésképpen a keresett köbgyök értéke kevéssel lenne több, mint 12. A különbség, vagyis az 1,03 majdnem úgy aránylik az 1728-hoz, mint 1 a 2000-hez, márpedig ez igen kis szám. Azt pedig meg hajdanán, differenciálszámításból megtanultam, hogy nagyon kis törtek esetén két szám köbgyökének különbsége körülbelül a két szám különbségének harmada. Vettem tehát az 1/1728-at mint törtet, és megszoroztam 4-gyel (elosztottam 3-mal és megszoroztam 12-vel): így jutottam el három tizedesjegyig.

feynman1

Az elhibázott oktatási rendszerről ennyire finoman ír (néhol azért keményebb):

Sok-sok vizsgálódás után végül rájöttem, hogy a hallgatók mindent bemagolnak, viszont fogalmuk sincs róla, hogy a tanultaknak valójában mi az értelme. Amikor azt hallják, hogy „a törésmutatóval jellemezhető közegről visszaverődő fény”, eszükbe sem nem jut, hogy ilyen közeg lehet például a víz is… És azt sem tudják, hogy a „fény iránya” nem más, mint az az irány, amelyből látjuk azt a valamit, amire éppen ránézünk… Mindent tökéletesen memorizálnak, de ami a fejükbe kerül, azt nem fordítják le értelmes összefüggésekre. Amikor megkérdeztem tőlük, mi az a Brewster-féle szög, a megfelelő kulcsszóval beléptem a fejükben működő számítógépbe, de amikor felszólítottam őket, hogy nézzenek ki az öböl vizére, semmi nem történt a fejükben, mert „nézzék meg a vizet” címszó alatt nem találtak semmit abban a számítógépben…!

Például itt:

Az előadóterem zsúfolásig megtelt. Azzal kezdtem, hogy definiáltam a természettudományt: „A természettudomány a természet működésének megértése.” Ezután föltettem a kérdést: „Mi a legfőbb értelme a természettudományok oktatásának? Egy ország csak akkor tarthatja magát civilizált nemzetnek, ha …blablabla.” Hallgatóságom egy emberként bólogatott – az ő szájuk íze szerint beszéltem, hiszen pontosan tudtam, hogyan gondolkodnak. És akkor így folytattam: – Na mármost, mindez egy nagy marhaság. Ugyan miért kellene lépést tartanunk egy másik országgal?! A természettudományok oktatásának igazi oka és értelme nem az, hogy nekünk is úgy kell tennünk, ahogy más országok tesznek! – Ezután a természettudományok hasznáról beszéltem, és arról, hogy a tudomány hozzájárul az emberi lét jobbá tételéhez, satöbbi, satöbbi – igazság szerint egy kicsit bosszantani is akartam hallgatóságomat… Mindezek után pedig kijelentettem: – Előadásom igazi célja azonban, hogy bebizonyítsam: amit itt, Brazíliában oktatnak, az nem természettudomány! – Hallgatóimon látszott, hogy jócskán meghökkentek: – Micsoda?! Hogy nem természettudomány?! Hát ez megőrült! Hiszen mindenféle kurzusok vannak nálunk! Elmeséltem nekik, hogy az egyik legelső megdöbbentő élmény akkor ért Brazíliában, amikor a könyvesboltban tanúja voltam, hogy már az általános iskolások is fizikakönyveket vásárolnak. Nagyon sok gyerek tanul Brazíliában fizikát – sokkal korábban kezdik, mint odaát, az Egyesült Államokban -, és mégis, meglepő módon Brazíliának nincs olyan sok fizikusa. Mi lehet ennek az oka? A gyerekek keményen tanulnak – de hol az eredmény?! Előálltam a következő párhuzammal: vegyünk egy görög nyelvtudóst, aki nagyon szereti az anyanyelvét. Mivel jól tudja, hogy otthon, Görögországban kevesen tanulnak görögül, amikor eljut egy idegen országba, nagy örömmel tapasztalja, hogy ott mindenkinek, még az általános iskolás gyerekeknek is tanítják a görög nyelvet. Elmegy egy görög nyelvi vizsgára, és megkérdezi a vizsgázó diáktól: „Mit mondott Szókratész az Igazság és a Szépség viszonyáról?” A diák nem tud válaszolni. Emberünk erre azt kérdezi tőle: „Mit mondott Szókratész Platónnak a Harmadik Szümpozionon?” A diáknak földerül az arca és megered a nyelve: „Blablabla…” – és elmondja az egész történetet, szóról szóra idézi Szókratészt, mégpedig ékes görög nyelven! És mindeközben nem veszi észre, hogy amit Szókratész a Harmadik Szümpozionon mondott, az nem egyébről szól, mint az Igazság és a Szépség viszonyáról!

feynman6

Az elmélet gyakorlatban:

Odamentünk a lányok asztalához, a haverom bemutatott nekik, aztán közölte, hogy elugrik egy percre. Jött a pincérnő, kérdezte, mit iszunk. Én vizet kértem, a mellettem ülő lány viszont megkérdezte tőlem: – Nem baj, ha pezsgőt rendelek? – Azt kér, amit csak akar! – válaszoltam hidegvérrel. – Merthogy maga fizeti! – Most mi a probléma? Sajnálja a pénzét, vagy mi?! – Pontosan! – Hát maga nem úriember, az egyszer biztos! – közölte a lány felháborodott hangon. – Honnan jött rá ilyen gyorsan? – Mint tudjuk, már évekkel azelőtt, Új-Mexikóban megtanultam: az ilyen lányokkal nem szabad úriemberként viselkedni. Alig néhány perc múlva már maguk a lányok ajánlották föl, hogy meghívnak egy italra – megcserélődtek a szerepek! (Ja, egyébként a texasi olajmilliárdos soha nem jött vissza…) Telt-múlt az idő, és az egyik lány fölvetette: „Mi lenne, ha átugranánk az El Ranchóba? Ott talán jobban pezseg az élet, mint itt!” Beszálltunk a lányok autójába – szép volt az autó és szépek voltak a lányok is. Útközben az egyik lány egyszer csak megkérdi, mi is a nevem. – Dick Feynman. – És hol laksz, Dick? És mi a foglalkozásod? – Pasadenában lakom, a Caltechen dolgozom. Erre az egyik lány fölkiált: – Ó, az nem az a hely, ahol az a tudós, Pauling is dolgozik? Hát én voltam Las Vegasban eleget, de akármerre megfordultam, nem találkoztam senkivel, akinek akár a leghalványabb fogalma lett volna, mi is az a természettudomány… – De igen! – válaszoltam döbbenten. – És ott van az a pasas is, az a Gellan, vagy mi a neve; az a fizikus. Nem hittem a fülemnek! Itt ülök egy autóban, két prostituált társaságában, és fizikusokról társalgunk! – Igen, úgy hívják: Gell-Mann! De honnan ismered őket? – Volt róluk kép a Time-ban, meg terólad is. Tényleg! Valami okból egyszer megjelent tíz amerikai tudós képe a Time-ban, és köztük volt az enyém meg Paulingé meg Gell-Manné is! – De hogyhogy megjegyezted a nevünket? – Hát úgy, hogy megnéztük a képeket, és kiválasztottuk a legfiatalabbat és a leghelyesebbet! (Jó, jó, Gell-Mann fiatalabb, mint én…)

feynman4

Pontosan tudja, hogy mi motiválja, mit szeretne csinálni. Példaértékű.

Egy hétre rá kaptam Leonától egy levelet. Kinyitom, és az első mondat így hangzik: „A fizetés, amit ajánlottunk: ——–” és ott áll egy hatalmas összeg, kétszer vagy háromszor annyi, mint az akkori keresetem. Azt hittem, megáll az eszem! A levél így folytatódott: „Tessék: ennyi lenne a fizetése – ideírtam, hogy lássa, még mielőtt tovább olvassa a levelet. Talán mégiscsak meggondolja magát: az állásajánlatunk változatlanul érvényes, és mindannyian nagyon örülnénk, ha együtt dolgozhatnánk magával!” Rögtön válaszoltam: „Miután szembesültem vele, hogy mennyi volna a fizetésem, úgy döntöttem, hogy vissza kell utasítanom az ajánlatukat, mégpedig azért, mert egy ekkora fizetésből már valóra válthatnám minden vágyamat: lenne egy gyönyörű barátnőm, bérelnék neki egy lakást, ruháznám-kényeztetném… A fizetésből, amit ajánlanak, mindezt tényleg megtehetném, viszont azt is jól tudom, mi történne velem – állandóan azon járna az eszem, hogy a barátnőm vajon mit csinál, otthon folyton összevitatkoznék vele – satöbbi, satöbbi… Ettől a sok hercehurcától ideges lennék és boldogtalan, képtelen volnék rendesen odafigyelni a fizikára, és a végén fenekestül felfordulna az életem! És akkor az, amire mindig is vágytam, csak szomorúvá tenné a mindennapjaimat – úgyhogy döntöttem: sajnos nem fogadhatom el az ajánlatukat!”

A művészetet is szerette, kiválóan zenélt (dob) és remekül rajzolt, de ez rengeteg erőfeszítésébe került.

A rajztanár ugyanakkor attól is ódzkodik, hogy egyáltalán adjon valamiféle tanácsot: ha vastag vonalakkal rajzolok, nem szól rám, hogy „ezek a vonalak itt túl vastagok” – hiszen volt már művész, akinek vastag vonalakkal is sikerült örökbecsű képet alkotnia! A rajztanár nem azon igyekszik, hogy egy meghatározott irányba terelje a növendékeit, bár elég nehéz helyzetben van, hiszen nem konkrét utasításokkal, hanem finom utalások útján igyekszik kommunikálni. A fizikatanár viszont mindig eljárásokat, módszereket tanít, holott azt a szellemet kellene közvetítenie, amivel egy fizikai probléma megoldásához közelednünk érdemes.

feynman5

A művészet és tudomány viszonyáról, azok művelőiről:

Ez a történet valami vadonatúj élményt adott nekem: végre megértettem, hogy – legalábbis bizonyos értelemben – mire való igazából a művészet! Arra, hogy mindenkinek külön-külön, egyénileg átélhető örömet szerezzen! Íme, alkothatunk valami olyat, ami annyira tetszik másoknak, hogy egyenesen szomorúak vagy éppen boldogok lesznek tőle – egy nyavalyás tárgytól, amit mi hoztunk össze a két kezünkkel! A tudomány ehhez képest általánosságokban és nagy léptékekben működik: a tudós nem kerül kapcsolatba az egyénnel, a közvetlen befogadóval.

A pszichológiát ki nem állhatta.

Amikor eljött a konferencia vége és az értékelés ideje, mindenki beszámolt róla, hogy milyen sokat tanult itt, milyen sikeres volt a konferencia, satöbbi, satöbbi. Én a következőket nyilatkoztam: „Ez a konferencia rosszabb volt, mint egy Rorschach-teszt! Mutatnak az embernek valami alaktalan tintapacát, megkérdik tőle, mi jut az eszébe, és amikor válaszol, elkezdenek vele vitatkozni!”

feynman3

A bürökráciáról és az állami túlszabályozottságról:

– Mennyit költött, Mr. Feynman? – Hát, a repülőjegy San Franciscóba meg vissza plusz a parkolás a repülőtéren, amíg elvoltam. – A jegy megvan? Történetesen megvolt a jegy. – És a parkolásról van számla? – Nincs, de 2 dollár 35 volt. – De a számla is kell! – Most mondom, hogy mennyi volt! Ha ebben nem hisznek nekem, akkor miért hiszik el azt, amit a tankönyvekről mondok?! Jókora ramazuri kerekedett az ügyből. Minthogy soha nem az államnak, hanem vállalatoknak, egyetemeknek vagy magánembereknek tartottam az előadásaimat, sajnálatos módon hozzászoktam, hogy utána mindig megkérdezik: „A költségei, Mr. Feynman?”, én erre közlöm, hogy: „Ennyi meg ennyi volt”, mire ők készségesen nyújtják a csekket: „Tessék parancsolni, Mr. Feynman!” Szentül megfogadtam, hogy semmiről nem leszek hajlandó számlát hozni. Amikor másodszor megjöttem San Franciscóból, megint kérték a repülőjegyet és a számlákat. – Nincs meg már egyik sem. – Ez így nem fog menni, Mr. Feynman! – Amikor elvállaltam a bizottsági tagságot, azt ígérték, hogy fedezik a költségeimet. – De nekünk szükségűnk van a számlákra, hogy legyen valami, ami bizonyítja a kiadásait! – Semmivel sem tudom bizonyítani a kiadásaimat, de maga pontosan tudja, hogy én Los Angelesben lakom, és olykor el kell utaznom ide meg oda; mi a fenét gondol, hogyan közlekedem?! Nem engedtek a regulából – de én sem engedtem! Persze tudtam én jól: ha úgy döntök, hogy nem hunyászkodom meg a Rendszer előtt, és végül én húzom a rövidebbet, viselnem is kell majd a következményeket. Hát, végül nem fizették meg az útiköltségemet, de én sem haragszom rájuk… Ez is egyike volt az én kisded játékaimnak. Számlát akarnak? Nincs számla! Hogy akkor nem fizetik ki a pénzemet? Hát ne fizessék ki! Nem bíznak meg bennem?! Kit érdekel! Ne fizessék ki a pénzemet! Persze hogy nevetséges ez az egész! Igen, tudom, hogy így működnek az állami ügyek, de én szarok az államra! Szerintem minden emberi lénynek emberi lényként kell kezelnie minden más emberi lényt! És ha engem nem kezelnek emberi lényként, akkor alászolgája! Hogy nagyon sajnálják?! Sajnálhatják is! Én is nagyon sajnálom! Ez van!

feynman7

Szkeptikusként is tevékenykedett, rengeteg csalásra és szemfényvesztésre mutatott rá.

A középkorban mindenféle bolond elméletek születtek, például komolyan hitték, hogy a rinocérosz tülkéből készült őrlemény fokozza a férfiasságot. Aztán fölfedezték az eszmék szétválasztásának módszerét – ha egy eszme nem működik, el kell vetni -, és ez a módszer a természettudományokban is elnyerte méltó szerepét, sőt azóta sikerült jelentősen kiterjeszteni és továbbfejleszteni. A mi korunkat nyugodtan nevezhetjük a természettudományok virágkorának; olyannyira a természettudományok korát éljük, hogy manapság már nem is értjük, egyáltalán hogyan ténykedhettek valaha a kuruzslók és csodadoktorok, hiszen amit állítottak és hirdettek, abból jószerével semmi nem vált be és nem működött. Mégis sokszor találkozom olyanokkal, akik előbb vagy utóbb társalogni kezdenek velem az ufókról, az asztrológiáról, a miszticizmus valamelyik ágáról, a tudat kiterjesztéséről vagy valami hasonló témáról. Ebből pedig kénytelen vagyok arra következtetni, hogy mégsem a természettudományok korában élünk.

És ő nem is élhette meg azt a fajta hamis ezotériát és kuruzslást, ami az 1990-es évektől folyamatosan terjed, emellett pedig a tudományos igényesség egyre inkább háttérbe szorul. Könyvében többször említi, hogy kémiai tudatmódosítást (drog) nem mert kipróbálni soha, mert félt, hogy “tönkreteszi azt a remek szerkezetet a fejemben, ami már oly sok örömöt okozott nekem“. Képzeljük csak el, egy ilyen kísérletező elme számára milyen lemondás, s mekkora tudatosság kell ehhez. Érdekes módon az alkohol ilyen jellegű hatásától nem félt.

Rengeteg dolgot tudnék még mesélni, de tapasztaljátok meg magatok. Olvassátok el ezt a remek könyvet, csodálkozzunk együtt a világra.

One thought on “Tréfál, Feynman úr?

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *